Immár 8 éve, hogy Shinji boldogítja a mindennapjaimat. Megláttam egy képet róla és tudtam: „ő az én kutyám!“ Elmentünk érte a Ceglédi- Öregszőlő Kutyamenhelyre, ahol egy kedves szemű, kissé bizalmatlan kutyus fogadott. Körülbelül egy éves volt, mikor hozzám került, nem volt babakutya, nem voltam ott azoknál a pillanatoknál, amik fontosak a stabil alapok építéséhez egy kölyökkutya életében, mégis egyből megtaláltuk a közös hangot. Pár hétbe belekerült, míg bizalmába fogadott. Mind a mai napig emlékszem az első alkalomra mikor meg merte nyalni a kezem és rájött, hogy innentől kezdve az élete szorosan összefonódik majd az enyémmel.



Habár az egész családot sokkolta, hogy pont én veszek magamhoz egy kutyát, akit gondozni, etetni kell; fel kell kelni hozzá az éjszaka közepén, és mindemellett napi háromszor legalább sétálni vinni. Ha hideg van, ha meleg, ha esik, havazik, vagy épp 40 fok van egész nap. Őszintén?! Én magam is meglepődtem, hogy mindez nem okozott számomra nehézséget.



Ahova mentem, oda jött ő is. Megjártam vele Angliát, jártunk sétálni hajnali 2 órakor, keltem hozzá hajnal 6-kor 4 óra alvás után, hogy ne legyen neki túl meleg, és mindezt sosem éreztem tehernek. Nehéznek?! Annak igen! Sokszor! De megérte.



Miután hazaköltöztünk Angliából, valami megváltozott. Shinji sokkal kevésbé volt kiegyensúlyozott, és én is elfáradtam, abban a pár hónapban, így nem tudtam annyira következetes lenni vele, mint szerettem volna. Itt megszületett az ötlet: „Csináljunk meg egy alapfokú tanfolyamot és hozzunk ki többet a közös életünkből!“


Nos, aki ismer tudja, aki nem az most megtudja: ha tanulásról van szó kicsit maximalista vagyok. Így lett az alapfokú tanfolyamból végül inkább trénerképzés, mert ugye miért ne?! Egyébként is szerettem volna többet megtanulni a képzésük hátteréről. ÉS jött a fekete leves: bármennyire is azt hittem, hogy mindent jól tanítottam Shinjinek, végül kiderült, hogy “ööö… huppsz!! Akkor hát, ezért nem működött jól a dolog!“ Voltunk fent, és voltunk nagyon lent, de aztán sikerült megtalálni a megfelelő motivációt és azóta is jól működünk együtt.


Vannak-e hülyeségei?! Nanáááá!!! Sikerült-e mindet megoldani? Mindig van mit megoldani 🙂 Egy kutya képzése sosem ér véget. Mindig van mit tanulni és mindig van mit javítani, de tudnunk kell megérteni, hogy egy kutyának is vannak határai például a Pekingi Palotakutyától elvárni, hogy vadászkutya legyen… hát valljuk be nem épeszű dolog.



Szerencsére több különböző típusú és fajtájú kutyával volt már lehetőségem dolgozni az elmúlt években, az egészen könnyű esetektől egészen a nagyon mélyen rögzült kemény viselkedés problémákig. És elmondhatom, hogy az esetek 99%-ban a megoldás közelebb van, mint gondolnánk. De ehhez sokszor szükség van egy külső szemlélőre, aki más szemszögből látja és közelíti meg a problémát és tapasztalatával, szakértelmével helyes irányt mutat és a lehető legjobb és leggyorsabb megoldást keresi a gazdi és kutyusa számára.


A reaktív és menhelyi kutyák rehabilitációja mind a mai napig szívügyem és igyekszem minden tanulómnak átadni, hogy: „Ha megvan a tudásod, ahhoz hogy segíts onnantól kezdve ez nem lehetőség, hanem kötelességed éppúgy, mint társadalmi felelősségvállalás.”
 Ezt a mentalitást igyekszem, minél jobban átvinni a kutyákkal való foglalkozásokba. Sokkal inkább tekintek magamra mentorként, aki igyekszik minden szinten segítséget nyújtani a kutyusoknak és gazdáiknak, mint olyan emberként, aki mindent jobban tud a gazdinál.


Shinji megváltoztatta az életem, és elmondhatom, hogy célt is adott neki. Erre képes egy kutya, ha megadjuk azt amire szüksége van; és szeretném, ha ezt minél több felelős gazdi megtapasztalhatná.